Élete
II. János bizánci császár halála után, 1143-ban fia, Mánuel foglalta el a trónt, akinek ereiben magyar vér is folyt: Szent László király unokája és Piroska bizánci császárné fia volt. Hatalmas termete és ereje nagyapjára emlékeztetett, illetve korának egyik legműveltebb uralkodója volt, aki kiválóan írt és szónokolt, emellett pedig a hadtudományok mesterévé vált. Uralma alatt Bizánc utolsó fénykorát élte, ő maga pedig elszántan törekedett a magyar királyság leigázására. Ref, 211. old.
A császár rendkívül óvatosan készítette elő hódító terveit. Szövetségre lépett minden olyan hatalommal, amelynek érdekei ütköztek a magyarokéval, így Velencével, a rutén fejedelmekkel, a német császárral, és trónkövetelő Borisszal is. 1152-ben, amikor II. Géza északon a ruténokkal volt elfoglalva, seregével megszállta Zimonyt és a Szerémséget. A válságos helyzetben Belos bán vette fel a harcot, és sikeresen visszaszorította a görögöket a Duna tulsó partjára, miközben a hazaérkező király a Temesközből verte ki a trónkövetelő Boriszt. Ref, 211-212. old.
A küzdelem a következő években is folytatódott, mivel Mánuel nem tett le céljairól. Bár Borisz meghalt, Géza öccsre, István herceg híveket toborzott a testvére ellen, és amikor szándékai kitudódtak, Mánuel udvarába szökött. 1155-ben azonban, amikor Mánuelnek az unokatestvérével, Andronikosszal gyűlt meg a baja, aki igényt tartott a császári trónra, II. Géza király kihasználta az alkalmat és megtámadta a görög birodalmat, és bár látszólag meghátrált, tőrbe csalta és megsemmisítette az üldözésére küldött bizánci hadoszlopot. A két uralkodó 1156-ban öt évre békét kötött, ám Mánuel ezt csak időnyerésre használta: ajánlatot tett Frigyes német császárnak egy közös, európai szintű magyar-ellenes liga létrehozására. A terv célja az ország teljes megszállása vagy felosztása volt. Bár István személyesen meglátogatta a német császárt, a német lovagok támogatásának hiánya és a két császár későbbi vallási és politikai ellentétei miatt a támadás elmaradt. Ref, 212–213. old.
II. Géza magyar király 1162 március 31-én fejezte be dicső életét. Uralkodása a siker és haladás kora volt. Nemcsak megvédte országa önállóságát és területi épségét, hanem gyarapította jólétét, népességét, elősegítette anyagi és szellemi virágzását. Négy fiú és négy lány maradt utána; halála után legnagyobb fia, az alig 15 éves István került a trónra.Ref, 214. old.
Amint III. István király a trónra került, Mánuel bizánci császár azonnal beavatkozott az utódlásba, és Géza öccseit, Istvánt, meg az időközben szintén Bizáncba szökött Lászlót akarta trónra segíteni. Ref, 214. old.
III. István bizonyára épp olyan sikerrel ellenállt volna a császári cselszövésnek, mint apja tette, ha időközben lassan, észrevétlenül a társadalom egy igen nagy részének gondolkodásmódjában fordulat nem állt volna be. A bizánci háborúk idején az ország déli vármegyéiben, különösen a Kalocsa-Bács érseki tartomány területén a görögkeleti egyház befolyása egyre erősebbé vált. A bizánci egyház ugyanis nem követelt tizedet a híveitől, ez a mentesség pedig rendkívül vonzóvá tette a köznép számára a római katolicizmussal szemben. Emellett a görög rítus nem kényszerítette nőtlen életre a papjait, így a latin szertartású papság egy része is szívesen pártolt át a bizánci egyházhoz. Mánuel tervei és a trónkövetelők a déli vármegyék lakóiban találtak támaszt és 1164-ben, amikor Mánuel hatalmas sereggel az ország ellen indult a papság és a nép lelkesen üdvözölte a hódítókat, a fiatal király pedig kénytelen volt Ausztriába menekülni. Ref, 214–215. old.
A magyar főurak egy része végül kénytelen-kelletlen elfogadta a bizánci jelöltet, így 1162 nyarán II. László foglalta el a trónt. László viszont 1163. január 14-én váratlanul meghalt, így a trónon a másik trónkövetelő, IV. István követte. Ref, 216. old.
Azonban III. István sem adta fel a harcot: a Csák-nemzetség támogatásával visszatért az országba, és 1163 júniusában Székesfehérvárnál döntő vereséget mért nagybátyjára. A menekülő bitorlót elfogták, de a törvényes király nem bántotta, hanem csupán a birodalomból tiltotta ki. Ez a nagylelkűség azonban sokba került az országnak, mivel IV. István egyenesen Mánuelhez menekült segítségért. A bizánci császár ismét haddal sietett a határra, de III. Istvánnak sikerült békét kötnie vele, bár ezért súlyos árat fizetett: át kellett adnia neki öccsét, Bélát a horvát-dalmát hercegséggel együtt. A csaták még évekig folytak, IV. István 1165-beli halála után is; 1166-ban a görögök az erdélyi részekbe is betörtek, de 1168 után Istvánnak sikerült visszaszereznie a Szerémséget és a dalmát tengerparti városokat. Így a fiatal uralkodó végleg megszilárdította uralmát, sikeresen védve meg a magyar állam függetlenségét és a katolikus egyházat a bizánci hódító törekvésekkel szemben. Ref, 216-218. old.
III. István király uralkodásának utolsó, békésebb éveit az ország belső ügyeinek rendezésére fordította. A helyzet azonban nem volt rózsás: a hosszú ideig elhúzódó trónviszályok és a Bizánc elleni véres háborúk alapjaiban rendítették meg a régi állami szervezeteket. A központi hatalom tekintélye és a kincstár bevételei jelentősen megcsappantak, ami teret engedett a nagybirtokos rétegek felemelkedésének. A válságos időkben a trónért versengő uralkodók dús adományokkal, újabb birtokokkal és különféle kiváltságokkal igyekeztek megvásárolni híveik hűségét. Ez a folyamat azonban a királyi hatalom rovására ment: a főurakban egyre erősebben élt a vágy, hogy a nyugati feudális államok mintájára saját befolyásuk alá vonják az ország irányítását. 1172 elején III. István magyar király, aki megalkuvást nem tűrő módon küzdött országa függetlenségéért, esztergomi udvarában váratlanul meghalt. Ref, 218–219. old.
