I. László magyar király (Szent László)

Miután I. András király testvérének, Bélának ígérte a trónt, gyermekei születtek: Salamon, Dávid és Adelheid. Ígéretét megszegve, a koronát Salamonra szerette volna hagyni, így kapcsolata egyre inkább megromlott Bélával. Külpolitikája megváltozott. I. Iszaakiosz bizánci császárral az országra nézve hátrányos egyezséget kötött. Öt éves fiát, Salamont 1057-ben megkoronáztatta és a 10 éves Juditot, III. Henrik német-római császárnak, egykori ellenfelének a lányát hozatta számára feleségül. Mivel Salamon trónját Bélától féltették, az udvarban egyre inkább megszaporodtak Béla ellenségei. Élete is veszélybe került, amire magyar hívei hívták fel Béla figyelmét. Ekkor Béla herceg családjával, Géza, László és Lambert fiaival együtt lengyel földre, rokonához, II. Boleszló herceghez menekült, ahonnan 1060-ban lengyel segítséggel tért haza. Azonban András segítségére jelentős német had sietett; így kitört a testvérháború. A magyarság Andrást és Salamont, a német befolyás képviselőit cserbenhagyta, és Bélahoz csatlakozott. András cseh-német segélyhadával együtt akkora vereséget szenvedett, hogy Béla még vezéreit is foglyul ejtette, maga András pedig életét vesztette. Holttestét az általa alapított tihanyi monostorban helyezték nyugalomra, míg neje gyermekeivel együtt a német udvarba menekült. ^{Ref, 128-129. old.}

1060-ban Bélát Székesfehérváron megkoronázták. Királyságát örömmel üdvözölte az ország, és épp olyan derék uralkodóvá vált, mint amilyen jeles hadvezér volt. Új monostorokat alapított, ezüstből pénzt veretett, a vásáron eladásra kerülő árucikkek árát hivatalból állapította meg, ezáltal oltalmat nyújtott a köznépnek a kereskedőkkel és mesteremberekkel való üzletelésben. Gondoskodott a vasárnap megszenteléséről, így a vásárokat vasárnapról szombatra helyezte át. Az ország békés fejlődését azonban újra a németek fenyegették. Salamont, a törvényes királyt akarták visszahelyezni a trónra, ami ürügyül szolgált Magyarország leigázására. Béla ezúttal is gondosan előkészítette a védelmet, és a német hadak a határon erős ellenállásba ütköztek. Azonban ő végzetes sérülést szenvedett, és 1067. szeptember 11-én befejezte fényes pályáját. Az Árpádok egyik legkiválóbb alakja, az uralkodói és katonai erények megtestesítője, országának igazi jótevője volt. Halála után legidősebb fia, Géza vette át a hadak vezetését, de nem tartott igényt a trónra, hanem testvéreivel együtt lengyel rokonaihoz menekült. Így Salamon harc nélkül vonult be Székesfehérvárra, és birtokba vette a királyi hatalmat. ^{Ref, 129-131. old.}

Amint a német hadak kivonultak az országból, Géza egy lengyel sereggel ismét hazajött, de nem azért, hogy a koronát megszerezze, hanem hogy szülői örökségét, a hercegséget megkapja. 1068. január 20-án megkötötték a békét. Géza testvéreivel együtt elismerte Salamon királyságát, aki átadta nekik apjuk részfejedelemségét. Bár a németek helyezték Salamont a trónra, a császári rokonság folytán nem kérték a német felsőbbség nyílt elismerését, így Magyarország Salamon alatt is független maradt. Azonban az idegenek újra elszaporodtak a királyi udvarban, akik a királyt Géza és testvérei ellen bújtogatták. Ők ellenben segítették Salamont, és hadakoztak is helyette: hol a nyugati határszélen rakoncátlankodó csehek ellen harcoltak, hol Horvátországban védték meg Zolomér királyt lázongó alattvalóitól. ^{Ref, 131-132. old.}

1068-ban a kunok, Ozul vezérrel az élükön betörtek Erdélybe, és Bihar, valamint Szatmár vármegyéket dúlták. Salamon király, Géza és László hercegek összevonták hadaikat és a gazdag zsákmánnyal már visszavonuló félben levő kun sereg után siettek. A mai Kerlésnél, a Sajó völgyében érték utol őket, ahol nagy részüket kardélre hányták. A sok cserfa miatt a csata helyszínét Cserhalomnak nevezték el. László herceg, a későbbi szent király észrevette, hogy egy kun lovas elrabolt egy fiatal nőt, a krónikák szerint a Nagyváradi püspök lányát, ugyanis ekkor még házasodhattak a római katólikus papok. László üldözőbe vette, párbajban legyőzte, és szép foglyát kiszabadította. ^{Ref, 132-133. old.}

1071-ben besenyők törtek be az országba délen, a Bizánci birodalmon át. Valószínüleg a görögök irányították őket Magyarországra. Ezt megtorlandó, Salamon király a határhoz vonult és bevette Nándorfehérvárt; ekkor lobogott először magyar zászló e vár fokán. A csata hőse azonban Géza herceg volt, ami fájt a királynak, és ettől fogva nem leplezte a Géza és testvérei ellen érzett irigységét. Az 1072-es hadjárat alatt Géza életét fenyegetve látta, ezért otthagyta a király táborát, birtokaira vonult, és Lászlót lengyel segítségért küldte. Csak életét és birtokait kívánta megmenteni. Amint a király ezt biztosította, Géza 1073-ban meglátogatta, és egyezséget kötöttek. Salamon 1074-ben mégis Gézára tört, akinek testvére, László a segítségére sietett. A testvérek 1074. március 14-en, Mogyoródnál döntő csatát vívtak Salamonnal, amelyben a királyi sereg a német és cseh segítséggel együtt vereséget szenvedett. Ezt követően Salamon az övéivel együtt Németországba futott. ^{Ref, 133-134. old.}

Amint Salamon külföldre menekült, a trónt megüresedettnek tekintették, és Gézát királlyá koronázták. Salamon ifjú sógóra, IV. Henrik német-római császár segítségével megkísérelte visszaszerezni a trónt, és seregével Vácig hatolt az országba, de onnan eredménytelenül kellett visszafordulnia. Ezután Salamon a szentszékhez fordult segítségért, de ekkor VII. Gergely volt a pápa, aki minden erejével azon fáradozott, hogy kivonja a szentszéket a császári befolyás alól és hogy kieszközölje az egyház fennhatóságát a világi hatalommal szemben. A pápa összefogott a magyarokkal a császár ellen folytatott küzdelemben. A császári udvarral folytatott ellenségeskedés Gézát a bizánci udvarhoz is közelebb hozta. Nemsokára feleségül vette Szünadéné bizánci hercegnőt, és Dukász Mihály bizánci császártól koronát kapott, amelyet később István király koronájával összeforrasztottak. E korona mindmáig a magyarság egyik legősibb kincse, és az önálló magyar államiság jelképe. ^{Ref, 135-136. old.}

Uralkodása első éveiben legfontosabb feladatának tekintette, hogy a trónkövetelő Salamontól visszaszerezze az általa birtokolt nyugati országrészt, a mosonyi és pozsonyi várakat és kapukat. ^{Ref, 138-139. old.}

Mivel Salamon IV. Henrikre támaszkodott, László a pápával és Rudolf sváb herceggel, a német ellenkirállyal és a vele tartó urakkal lépett érintkezésbe. Rudolfnak fegyveres segítséget ígért, és 1079-ben feleségül vette lányát, Adelhaidot. Erre IV. Henrik hadat indított ellene, de kudarcot vallott, sőt Luitpold osztrák őrgróf is elpártolt tőle, és Lászlóval szövetkezett. Ennek következtében Salamon 1081-ben, Pozsonyban két tűz közé került, és kegyelmet kért Lászlótól. Salamon lemondott a koronáról, s ő és öccse, Dávid herceg is elismerte Lászlót királyának, aki bőkezűen gondoskodott a rangukhoz illő ellátásukról. Dávid herceg haláláig megtartotta ígéretét, viszont Salamon nem tudott beletörődni helyzetébe, így a király 1083-ban kénytelen volt a Visegrádi várba, a Salamon tornyába zárnia. 1083. augusztus 20-án azonban, István király szentté avatása alkalmából visszaadta szabadságát. Salamon erre Németországba futott, és ismét a császárhoz fordult segítségért, IV. Henrik viszont a pápával való küzdelem elmérgesedésével volt elfoglalva. ^{Ref, 139-140. old.}

Ekkor Salamon a pogány besenyők közé ment, és 1085-ben segítségükkel betört az országba, de László király leverte őket. Salamon néhány hívével megmenekült és a besenyők között maradt. Valószínüleg egy bizánci területre való besenyő betörés alkalmával vesztette életét, azonban a hagyomány szerint remetének állt, és Póla vidékén halt meg. ^{Ref, 140. old.}

Salamon halála után László király figyelme a nyugati országrészről a délire és a keletire fordulhatott, ahol időközben jelentős változások történtek. A mai Moldvában és Havasalföldön kunok telepedtek meg egészen az Oltig, ahol a magyar terület kezdődött, amelyet Szörénytorony vára védelmezett. Az új szomszéd minduntalan Erdélybe tört. László és magyar hadai nemcsak ismételve kiverték, hanem saját országukban is felkeresték őket. Maga László király behatolhatott a kun terület azon részeibe, amely a római birodalom egykori Moesia tartományához tartozott, 1091-ben ugyanis László a magyarok és Moesia királyának nevezi magát. ^{Ref, 141-143. old.}

1091-ben a kunok 40 000 fős csapattal, Kapolcs vezérrel az élükön, a Törcsvári szoroson át mégis betörtek Erdélybe, onnan a Meszesi kapun át Biharba, majd a Tiszán átkelve pusztítottak. A már visszavonulóban levő kun sereget László a Temes vizénél érte utol és verte le. ^{Ref, 143. old.} A csata a mai Iklód, Nagyszilas, Buziásfürdő, Nagykövéres és Magyarszákos közötti területen zajlott le. A Pogányos patak az ekkor elhunyt sok pogányról kapta a nevét.

László király a székelyeket határőrökké tette, tiszteletben tartván saját intézményeiket. A királyi hatalom közvetlenül nem avatkozhatott dolgaikba, területük nem tekinttetett királyi földnek. A királyi kinevezésnek sem volt itt érvényessége, a tisztségeket maguk töltötték be.

A Maros, a Kis- és Nagy-Küküllő völgyeit benépesítette, a gyepüket kiterjesztette és kiegészítette. Gyulafehérvárra telepítette, ahol talán újraalapította az erdélyi püspökséget. A bihari püspökség székhelyét Biharról Nagyváradra költöztette, ezáltal létrehozva a váradi püspökséget, és fényes székesegyházat emelt. ^{Ref, 141. old.}

A Dráva-Száva közét polgárosította, katonailag és egyházilag szervezte, Zágrábban püspökséget alapított. A Csehországgal való határt is megállapította. ^{Ref, 140-141. old.}

Bizánccal és Velencével szemben, Horvátország mindinkább a magyar királynál keresett oltalmat, annál is inkább, hogy Zolomér horvát király neje, Ilona a László nővére volt. Amikor Zolomér fiúörökös nélkül halt meg, Ilona és a horvát urak, amelyek a római egyház felé hajlottak egyenesen arra kérték Lászlót, hogy vegye birtokba az országot. 1091-ben László hatalmas sereg élén vonult be Horvátországba. Erős ellenállásba ütközött, mivel a görög egyháznak sok híve volt a köznép között. Heves harcok után meghódította az ország nagy részét és a tengermelléket. Az új birtok kormányzását az alig 20 éves unokaöccsére, Álmosra bízta. ^{Ref, 143. old.}

1095. július 24-én, amikor cseh-morva rokonsága viszályainak rendezése céljából a cseh határra indult, I. László király megbetegedett és a cseh-magyar határ közelében meghalt. Először a somogyvári apátságban temették el, majd 1113-ban, kívánságának megfelelően, holttestét átvitték Nagyváradra és az általa építtetett székesegyházban helyezték örök nyugalomra. ^{Ref, 148. old.}

I. László király szentté avatása

1192. február 2-án III. Béla király kiemeltette régi sírjából és ezüst koporsóba helyeztette I. László király tetemét, a koporsót pedig fényes oszlopzatú, faragványokkal díszített síremlékbe tétette Nagyváradon. Tömegesen vándoroltak a hívők, sőt koronázásuk után legtöbb nemzeti királyunk is elzarándokolt sírjához. Századokon át küldték a bíróságok Váradra azokat, akiknek peres ügyben esküt kellett tenniük, hogy a szent király sírja fölött, ünnepélyes szertartások között tegyék le esküjüket. Királyok és főpapok versenyezve buzgólkodtak László király sírjának és templomának feldíszítésén. ^{Ref, 148-149. old.} 1192. június 27-én Lászlót szentté avatták, miután sírjánál számos csoda történt. A kanonizációt Celestine pápa engedélyezte. Ő volt az egyetlen magyar uralkodó, aki egyszerre volt szentet avató (Szent István) és szentté avatott király.

Bizánc felemelkedése

Komnénosz II. János császár 1117-ben került a trónra, I. László király unokája, illetve Piroska magyar hercegnő fia volt. A Komnénosz-dinasztia uralkodása alatt Bizánc ismét Európa vezető nagyhatalmává vált, amely Kisázsiában, a Balkánon, és olasz földön is hódított meg területeket. Irodalma, művészete és ipara virágzott; katonai, pénzügyi és jogi intézményei példaértékűek voltak. Kereskedelme az akkor ismert három földrész mindegyikére kiterjedt. Bizáncban voltak Európa legnagyobb rabszolgavásárai, és a keleti árucserének, az indiai és kínai kereskedelemnek legfőbb közvetítője volt. ^{Ref, 203. old.}

János császár tele kincstárral és kiváló hadsereggel látott neki világuralmi tervei megvalósításához, amelyek közvetlen veszélyt jelentettek Magyarország önállóságára nézve. A bizánci udvar szívesen fogadta Álmos herceget, akit erőszakkal akartak visszahelyezni a magyar trónra. ^{Ref, 203-204. old.}