Történelme
István király egyházszervezése
I. István király Esztergomban, valamint Bácsban érseki széket állított; ezután országát püspökségekre osztotta, amelyekben kolostorokat, apátságokat, prépostságokat alapított. Az új állásokat egymásután töltötte be, és hagyta hogy viselőik a saját hatáskörükben folytassák a szervezés munkáját: papot szenteljenek, alkalmas helyen plébániát állítsanak, templomot építsenek, és a lakossággal közvetlen érintkezésbe lépjenek. Az anyagi alapot a király adta, aki bőkezűen juttatott az egyháznak. Törvénybe foglalta a kötelező tizedfizetést is az egyház számára. Tíz-tíz falunak templomot kellett építenie. Ref, 88-89. old.
István király tudta, hogy királyságát Isten kegyelméből kapta, és úgy uralkodott, mint aki majd számot kell adjon sáfárkodásáról az örök bírónak. Ref, 101. old.
1002-ban István király levert egy lázadást Erdélyben, amelyhez pogányok is csatlakozhattak, és a lázadás fejét, ifj. Gyulát családostól fogságba ejtette; de kegyesen bánt velük, szabadon is engedte őket. Ref, 1. old.
Ezután Erdélyre is kiterjesztette a királyság intézményeit és a keresztény egyház szervezetét. Gyulafehérváron püspökséget alapított. A királyi birtokokat vármegyékre osztotta, és az erdélyi terület kormányzását Erdőelvi Zoltánra (Erdélyi Zoltán) bízta, kinevezve az első királyi vajdának. A vajda szláv eredetű szó és vezért jelent. A vajda Erdélyben az első ember, aki katonai, bírói és közigazgatási funkcionárius volt egy személyben. Ref, 1. old. Később püspökségei számát tovább növelte Erdélyben, Erdélyi egyházmegye néven.
István király államszerkezete
I. István király államszervezete hierarchikus volt. A honvédelmet és az igazságszolgáltatást, és e célok megvalósításához szükséges pénzügyi források biztosítását tekintette legfontosabb feladatának. A régi várszerkezetet kiterjesztette egyéb lakott vidékekre is, amelyek azelőtt nem voltak a várispánságok keretébe vonva. Élükön a királyi várispán állt, aki a vármegye területén a pénzügyi, közigazgatási, igazságszolgáltatási és katonai főhatalom volt. Maga nevezte ki helyettesét, az udvarbírót (a későbbi alispánt) és a többi tisztviselőt, akik a várnagy, hadnagy, százados, tizedes nevet viselték, és szigorú engedelmességgel tartóztak a várispánnak. A király szigorúan ügyelt arra, hogy birtokainak kezelői ne tudják elsajátítani azokat. A lakósság foglalkozása szerint két csoportra oszlott: katonáskodott, vagy a katonák szükségleteiről gondot viselt és termelői munkát végzett. A munkások fölött a bíró állt. Ref, 90-96. old. Jogilag szabadokra és rabszolgákra oszlottak; a rabszolgák életének teljes ura a gazdájuk volt. Ref, 110-111. old.
Már ebben a korban legalább 45 vármegye létezett, délen Szörény vármegyéig, amely a Duna és Olt közötti területet foglalta magába és Szörénytorony volt a központja; Erdély területén pedig Fehér, Torda, Kolozs, Doboka vármegyékig, amelyek központjai Gyulafehérvár, Tordavár, Kolozsvár, illetve Doboka vára voltak. Ref, 96. old.
A kunok betörése, majd I. László király intézkedései
Salamon halála után László király figyelme a nyugati országrészről a délire és a keletire fordulhatott, ahol időközben jelentős változások történtek. A mai Moldvában és Havasalföldön kunok telepedtek meg egészen az Oltig, ahol a magyar terület kezdődött, amelyet Szörénytorony vára védelmezett. Az új szomszéd minduntalan Erdélybe tört. László és magyar hadai nemcsak ismételve kiverték, hanem saját országukban is felkeresték őket. Maga László király behatolhatott a kun terület azon részeibe, amely a római birodalom egykori Moesia tartományához tartozott, 1091-ben ugyanis László a magyarok és Moesia királyának nevezi magát. Ref, 141-143. old.
1091-ben a kunok 40 000 fős csapattal, Kapolcs vezérrel az élükön, a Törcsvári szoroson át mégis betörtek Erdélybe, onnan a Meszesi kapun át Biharba, majd a Tiszán átkelve pusztítottak. A már visszavonulóban levő kun sereget László a Temes vizénél érte utol és verte le. Ref, 143. old. A csata a mai Iklód, Nagyszilas, Buziásfürdő, Nagykövéres és Magyarszákos közötti területen zajlott le. A Pogányos patak az ekkor elhunyt sok pogányról kapta a nevét.
László király a székelyeket határőrökké tette, tiszteletben tartván saját intézményeiket. A királyi hatalom közvetlenül nem avatkozhatott dolgaikba, területük nem tekinttetett királyi földnek. A királyi kinevezésnek sem volt itt érvényessége, a tisztségeket maguk töltötték be.
A Maros, a Kis- és Nagy-Küküllő völgyeit benépesítette, a gyepüket kiterjesztette és kiegészítette. Gyulafehérvárra telepítette, ahol talán újraalapította az erdélyi püspökséget. A bihari püspökség székhelyét Biharról Nagyváradra költöztette, ezáltal létrehozva a váradi püspökséget, és fényes székesegyházat emelt. Ref, 141. old.
A tatárok betörése Erdélybe
A tatár seregek nem egyetlen tömbben, hanem több különálló oszlopban zúdultak rá a magyar birodalomra. Miközben Batu kán az északkeleti vármegyéket pusztította, egy másik jelentős tatár haderő Kádán vezetésével 1241 áprilisának elején a Barcaságon keresztül betört Erdélybe. A hódítók hamar leverték az ellenállást, és módszeres pusztításba kezdtek. Egymás után dőltek romba a virágzó települések: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Radna, Beszterce és Kolozsvár lakosságát válogatás nélkül lemészárolták, a városokat pedig felgyújtották. Ref, 306. old.
A korabeli krónikák szemléletesen és megrendítően írják le a pusztítás mértékét: a tatárok úgy kutatták át a vidéket az erdőktől a mocsarakig a rejtőzködő lakosok után, mint a hajtókutyák a nyulakat és vadkanokat. A haza „fiai kiomlott vérétől vöröslött”, a hódítók pedig a Maros és a Szamos folyók völgyén nyomultak előre Erdély belseje felé. A menekülők nagy tömege Nagyvárad falai között keresett menedéket, remélve, hogy Szent László király városát meg tudják védeni az ázsiai túlerővel szemben. Ez azonban tragikus kudarccal végződött: a tatárok elsöpörték a védőket, a város elpusztult, és azok akik oda menekültek, életüket vesztették. Ref, 306. old.
A pusztítás elől sokan a szomszédos országokba menekültek: a déli és erdélyi részeken élő német telepesek közül többen Rácországban kerestek oltalmat. Itt Uros fejedelem szívesen fogadta a menekülteket, sőt, a tartományában végleg megtelepedni akaróknak földet és kedvezményeket is biztosított. A tatárjárás e szakasza során Erdély lakossága jelentősen megcsappant, és évtizedekre visszavetette az országrész fejlődését. Ref, 306–307. old.
A tatárok kivonulása
1242 tavaszán a magyar birodalmat sújtó tatárvész váratlanul véget ért. A visszavonulásuk hátterében nem a magyar fegyverek, hanem a távoli Mongóliában történt fordulat állt: Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt. A halálhír csak hónapokkal később jutott el a Duna mentén és az erdélyi részeken táborozó vezérekhez, akik ezt követően azonnal megkezdték a kivonulást az országból. A hódítók töméntelen zsákmánnyal és fogollyal megrakodva siettek haza Ázsiába, maguk után azonban csak üszkös romokat és elnéptelenedett tájakat hagytak. Ref, 308–309. old.
A pusztítás mértékéről a legmegrendítőbb tanúbizonyságot Rogerius mester, a váradi főesperes hagyta az utókorra. Rogerius maga is a tatárok fogságába esett, ahonnan egy hűséges szolgájával sikerült megszöknie. Ám menekülésük után hét napon keresztül elpusztított települések között bolyongtak, és egyetlen élő lélekkel sem találkoztak. Amikor Gyulafehérvárra értek, ott is csak a mészárlás nyomait és teljes pusztulást találtak. Ref, 309. old.
A főesperes és társa végül Kolozs vármegyében, Magyarfráta közelében talált embereket. Itt a hegység sűrű rengetegében nagy számú menekült rejtőzködött, akik a legsúlyosabb nélkülözések közepette próbálták túlélni a támadást. Semmi élelmük nem volt, így kétségbeesésükben tört cserfahéjjal kevert lisztből sütöttek maguknak száraz lepényeket. Rogerius több mint egy hónapot töltött velük, amíg az emberek elég bátorságot nem gyűjtöttek ahhoz, hogy a falvaikba visszatérjenek. A táj ekkorra már felismerhetetlenné vált: a puszta mezőkön elszaporodtak a farkasok és más fenevadak, a levegőt pedig a temetetlen holttestek bűze mételyezte meg. Ref, 309. old.
A királyföldi szász felkelés
1277 elején a gyulafehérvári káptalan tizedszedés körüli önkényeskedései lázadásra ösztönözték a királyföldi szász lakosságot. A felbőszült szászok az ispánjuk vezetésével 1277. február 21-én, egy vasárnapi napon rohanták meg a várost. A támadók felgyújtották a templomot és irgalmatlanul feldúlták a várost. A Gyulafehérváron tartózkodó teljes vendégnép elpusztult. Ref, 338. old.
A pusztítás mértéke óriási volt: a székesegyház több mint tíz éven keresztül romokban hevert, és a környékbeli püspöki birtokok is súlyos károkat szenvedtek. A véres események hírére a már nagykorú és önálló uralkodó, IV. László magyar király Erdélybe sietett, hogy erélyes fellépésével lecsendesítse a kedélyeket és visszaállítsa a rendet. Ref, 338. old.
