Történelme
A tatárok kivonulása
1242 tavaszán a magyar birodalmat sújtó tatárvész váratlanul véget ért. A visszavonulásuk hátterében nem a magyar fegyverek, hanem a távoli Mongóliában történt fordulat állt: Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt. A halálhír csak hónapokkal később jutott el a Duna mentén és az erdélyi részeken táborozó vezérekhez, akik ezt követően azonnal megkezdték a kivonulást az országból. A hódítók töméntelen zsákmánnyal és fogollyal megrakodva siettek haza Ázsiába, maguk után azonban csak üszkös romokat és elnéptelenedett tájakat hagytak. Ref, 308–309. old.
A pusztítás mértékéről a legmegrendítőbb tanúbizonyságot Rogerius mester, a váradi főesperes hagyta az utókorra. Rogerius maga is a tatárok fogságába esett, ahonnan egy hűséges szolgájával sikerült megszöknie. Ám menekülésük után hét napon keresztül elpusztított települések között bolyongtak, és egyetlen élő lélekkel sem találkoztak. Amikor Gyulafehérvárra értek, ott is csak a mészárlás nyomait és teljes pusztulást találtak. Ref, 309. old.
A főesperes és társa végül Kolozs vármegyében, Magyarfráta közelében talált embereket. Itt a hegység sűrű rengetegében nagy számú menekült rejtőzködött, akik a legsúlyosabb nélkülözések közepette próbálták túlélni a támadást. Semmi élelmük nem volt, így kétségbeesésükben tört cserfahéjjal kevert lisztből sütöttek maguknak száraz lepényeket. Rogerius több mint egy hónapot töltött velük, amíg az emberek elég bátorságot nem gyűjtöttek ahhoz, hogy a falvaikba visszatérjenek. A táj ekkorra már felismerhetetlenné vált: a puszta mezőkön elszaporodtak a farkasok és más fenevadak, a levegőt pedig a temetetlen holttestek bűze mételyezte meg. Ref, 309. old.
